De menjünk sorban. Még adós vagyok egy jó pár római képpel. Nem lesz most bő lére eresztett beszámoló, röviden: q. meleg volt (mint mindig), ezért amikor végeztem a Trevi kútnál tett kötelező látogatással, azt próbáltam meg kideríteni, hogy lehet ebben a városban élni. Viccen kívül. Az egy dolog, hogy zajos, piszkos és zsúfolt, de ez a hőség még hozzá tényleg brutális. Viszont ezek az olaszok tudják, hogyan lehet hűvös kerteket, hatalmas, hideg kőházakat, árnyas teraszokat építeni. Teljesen el voltam bűvölve a sok kis titkos kerttől, a tagolt házaktól, és egyáltalán: az ötletes megoldásoktól. Ebből készítettem egy összeállítást (de ha már képeket teszek be, beteszem az összeset - például azt is, ahol egy udvarba benézve ezer szobor nézett vissza rám):
Szállásunkról, a Villa Mondragonéról már ejtettem pár szót. A 16. század végén épült, és egy darabig a pápa nyári rezidenciájaként szolgált. Beszéljenek a képek, nekem még sokmindenről kellene írnom :-D
Aztán ott volt még a május elsejei bográcsozás a magyarokkal a Lehnitzsee-nél. Teljesen meglepő módon eljött a Kakuc is. Rengeteg a magyar Berlinben, rájöttem, hogy egy töredéküket ismerem csak. Lettek új ismeretségek is, aminek nagyon örültem!
Ennek a bográcsozásnak a folyománya, hogy tegnapról mára itt aludt nálunk Judit, aki egy cserkészanyuka, de a lánya már nem cserkészkedik. Ő viszont ott ragadt, mert szereti :-)
Erről nincsenek fényképeim, gyakorlatilag tegnap déltől ma délig (az éjszakai alvás kivételével) végig dumáltunk, főztünk, sütöttünk, ettünk. Jó volt!!! Spandauban lakik, ami Berlin leges-leges-legnyugatibb csücske, mi meg ugye délkeleten - nehezen jött össze emiatt, de összejött végre.

Mikor Judit elment, lefeküdtem szunyálni egyet, amiből nem lett semmi. Kakuc szólt, hogy az új repülőteret lehet megnézni, érdekel-e. Mondtam neki, hogy nem :-) Dani viszont jött volna, úgyhogy mégiscsak kimentünk.
Na és itt jött a nagy kaland :-)
Az egy dolog, hogy meg lehetett nézni a nemsoká átadásra kerülő terminált (RONDA)...
...és volt vagy ötven hot-dog stand, de... Hát, nem szépítem: befizettünk ketten Danival egy helikopteres repülésre. Nem szoktunk mi pénzt kidobálni az ablakon, de bakker, ezt most nagyon megkívántuk!
Óriási élmény volt!!!!!
Egy fehér limuzin jött értünk (ilyesmiben sem ültünk még soha) és vitt a helikopterhez. Danikám a limuzinban megjegyezte: Hozzá tudna szokni ehhez az életstílushoz :-D
Kicsi fiam vidózott is. Brutálisan fordul a masina, és az a dög pilóta sunyi vigyorral úgy szállított le, hogy zuhantatott egy darabon, amitől mi meg visítoztunk :-D Szóval nagyon klassz volt!
Add Comment
 
 
Ilyen a fű a kertünkben:
A Drágám, aki annak idején nemes egyszerűséggel kiröhögött ("Neked lesz a legtudományosabb füved az egész környéken!"), most elismerően füttyent, és azt mondja: "Nekünk van a legszebb füvünk az egész környéken!".
6 Comments
 
 
Előrebocsátom: Imádom Rómát. Minden alkalommal, amikor kiszállok a vonatból (vagy éppen a buszból) Termini pályaudvaron, és kilépek a ragyogó napfénybe, forgatagba, hangzavarba, sírni tudnék a boldogságtól, hogy megint itt lehetek.
Ugyanakkor azt mindig is sejtettem: Ha huzamosabb ideig kellene az olasz mentalitást elviselnem, alighanem már a második héten szálanként tépném ki a hajamat.
Nos, ebben a megállapításban részben tévedtem. Nem kell ennek az állapotnak az eléréséhez egy hét. Egy nap is elég.

Lássuk első napi kalandjaimat.

Tehát megérkeztünk a főnökömmel Fiumicino repülőtérre. Követtük az "Uscita" (Kijárat) feliratokat - míg volt belőlük! Mert hirtelen akármerre mentünk, mindig beszállókapunál találtuk magunkat! Az egyiknél megkérdeztem az útlevélvizsgáló embert, ugyan már, árulja el, hogy lehet innen kijutni. Pasi tök rutinosan mutatta: forduljunk vissza, és ötven méter után balra le a lépcsőn. Látszott rajta, nem először kérdezik meg tőle :-D A mondott helyen valóban ráakadtunk egy abszolút jelöletlen és alig észrevehető beugróra, lépcsőstül. Aki ezt magától is észreveszi, annak elismerésem!

Megvettük a jegyet, és elzakatoltunk Terminibe, ami Róma központi pályaudvara. Ott elbúcsúztunk, nekem sürgős teendőim akadtak a Trevi kútnál, utána pedig Trastevere városrészben, Lars pedig beült valahova inni egy kávét, hogy utána továbbutazhasson a projektmeeting színhelyére, Frascatiba a minden óra 54 perckor induló vonattal. Neki már aznap volt egy értekezlete, nekem nem.
Szépen bejártam a tervezett útvonalat, és este 6-kor Trastevere állomáson álltam, hogy megvegyem a jegyemet én is először vissza Terminibe, majd onnan Frascatiba (ami 20 km Rómától). Rutinosan lesajnáltam az egyetlen kassza előtt kígyózó hosszú sort, és az automata felé vettem az irányt.
Lehet tippelni, a négy automatából mennyi működött.
Aki a nullát mondja, az nyert!
Én meg veszítettem :-D Időt, mielőtt beálltam volna a sorba :-//

Három perccel a vonat indulása előtt már nem kicsit voltam ideges, szerencsére a pénztárban ülő idős hölgy észrevette, és soron kívül kiszolgált. Kaptam egy kártya nagyságú mágnescsíkos jegyet, amivel elrohantam az 1-es vágányhoz. Igen, de ott nem láttam semmiféle lyukasztót, pedig a jegyre rá volt írva, hogy érvényesíteni kell. Körbekérdezgettem a többi ott várakozót, akik elküldtek a megfelelő harapógéphez. Szerintük. Mert a harapógép a nagy jegyeket harapta, ezt a kicsit nem volt hajlandó. Közben bepöfögött a vonat, én meg ott álltam egy érvénytelen jeggyel... Azért csak felszálltam. Ráírtam az időpontot meg az állomást kézzel, és reménykedtem, hogy nem jön ellenőr, és nem kell magyarázkodnom. Szerencsére nem jött.

Terminin volt még húsz percem, gondoltam, elballagok a vágányhoz, és ott olvasgatok esetleg. Aha, ballagok. Höhö.
Lefényképeztem a vágányokhoz vezető alagutat, meg magukat a vágányokat is. A feladat: találjátok ki, hányas vágányról indult a vonat Frascatiba!
Bravó! Mindenki eltalálta. A 18-asról.
Kezdtem magam Harry Potter helyében érezni, akinek a kilenc és háromnegyedik vágányról indult a vonata a Roxfortba. Gondoltam, talán neki kellene rohannom nekem is valamelyik oszlopnak, és akkor ugyanúgy megnyílik a titkos átjáró (bár a dolog kérdéses, hiszen én mugli vagyok).
Némi nyomozómunka és pár fel-le szaladgálás az 1-es és 24-es vágányok között az alagútban után kiderült: a 17/19-es vágányok mentén jóóóóóóól előre kell menni, és ott keletkezik egy plusz vágány, a 18-as, hurrá. Egy perccel az indulás előtt futottam be, ezúttal is (mint Rómában mindig) nyakig úszva az izzadságban, hideg víz és zuhany után áhítozva.

A vonat DUGIG volt ingázókkal. De frankón jelig tele! És természetesen nem a megadott időben indult, előtte még aszalt minket egy kicsit, hadd örüljünk :-D
Viszont megismerkedtem egy nagyon kedves hölggyel, aki Frascatiban lakott, és megbeszéltük, hogy majd együtt megyünk a Via Gregoriana-ig, és ott ő majd megmutatja a további utat.
Hogy szavamat ne feledjem: a találkozó helyszíne a Villa Mondragone volt, egy csodálatos, hatalmas, 16. századi kastély a Frascati melletti dombtetőn.
Én már itthon megnéztem az odavezető utat. Térképet is kinyomtattam, és a Google Earth-ön is leellenőriztem. Úgy mentem alkalmi útitársnőmmel, mint aki otthon van :-)
Rita (útitársnőm) félúton elbúcsúzott, megvolt a névjegycsere, kézfogás, puszi (!!! olaszok :-D), és mentem tovább a lassan lenyugvó napsütésben a mediterrán ligetes domboldalban gyönyörködve. Rita megnyugtatott: Végig van járda, nem kell félnem! Nem féltem :-D
Megérkeztem! Fél nyolc lehetett, mikor ott álltam a sok méter magas vaskapu előtt, a távolban, a park fái mögött felsejlett a gigantikus épület. Áhítattal csengettem a "Villa Mondragone" feliratú kapucsengőn, bemutatkoztam, és vártam a bebocsáttatást.
Az őrházból kidugta a fejét egy csaj, és nagyon, nagyon, NAGYON korlátozott angolsággal elmagyarázta: ez a kapu zárva van, vissza kell fordulnom, az újságosnál balra, aztán végig az úton, és a hátsó kapu felől csengessek.
Jó.
Visszafordultam.

De nem találtam sem újságost, sem olyan utcát, ami balra vezetett, és ne lett volna zsákutca. Már régen visszaértem Frascatiba, de annak az utcái sem feleltek meg nemhogy mindhárom kritériumnak (újságos van a sarkon, balra vezet, nem zsákutca) - de még kettőnek sem. Én viszont kezdtem ideges lenni, mivel időközben rám sötétedett. Sok kilométert gyalogoltam addigra már.
Ott álltam tehát Frascatiban, és amit délután hangulatos, antik városkának láttam, az az esti sötétségben egy kihalt porfészeknek kezdett tűnni. Semmi kedvem nem volt este, sötétben, egyedül bolyongani a térképem szerint erdei úton (már ha megtalálom egyáltalán). Gondoltam, felhívom a főnökömet, és ide kérem a hegyimentőket.
"A kért telefonszám nem létezik."
Anyád.
SMS ment 3 kolléganőnek/kollégának: Lars telefonszámát ide, de gyorsan.
Válasz sehol.
Akkor felhívom a férjemet.
"A kért telefonszám nem létezik."
Na most már aztán tényleg menj a píbe :-///
Ekkor rájöttem, hogy mivel külföldön vagyok, híváskor illik megadni a hívott fél országkódját is. Oké, 0049, Lars.
HANGPOSTA.
Hát itt már lassan elöntött a rémület, de nem adtam fel. Lementem a "pályaudvarra" (=1 sín és 1 jegyárusító automata), az ott bandázó fiataloktól megkérdeztem, merre van itt egy szálloda. Szerencsére nem akartak kirabolni, ehelyett megmutatták, hol találok szállodát.

Innentől kezdett rám mosolyogni a szerencse. Bementem a Hotel Villaflora-ba, és megkértem a recepcióst (Tudott angolul! Juhhé!), hívja fel a Villa Mondragonét, kérdezze meg tőlük, hol a retkes francba lehet eljutni hozzájuk, aztán hívjon egy taxit, és magyarázza el neki, amit hallott.
A Villát ugyan nem hívta fel, mert "minden helyi tudja, hogy két bejárata van" (köszike, a villa weboldalán azért kitérhettek volna erre az apróságra, és ha már itt tartunk, nem lenne baj, ha az weboldal az olaszon kívül más nyelven is létezne), de taxit azt hívott.
Nem volt egyszerű, mert este nyolc (!!!) után már alig van taxis, de sikerült. Nem is kellett sokat várni rá, alig 25 percet :-D
A taxis hölgy azzal kezdte, hogy évek óta nem járt a Villa Mondragonéban.
Na szuper. De akkor engem már semmi nem érdekelt, ha a Földet megkerülve visz oda, az sem.
Végül persze oadértünk, igaz, ehhez az eredményhez folyamatos mobiltelefonos kapcsolatban kellett maradnia a főnökével :-D Tíz eurót fizettem, ingyen volt :-D

A recepción hálistennek tudtak rólam, volt szobám, nem is akármilyen. De előtte még ki kellett várni, míg a rövidlátó és angolul nem tudó recepciós kitölti a papírokat, lemásolja a személyi igazolványomat, akkurátusan mindent mindennel összetűz, iktat, miközben én már közel voltam az összeeséshez...
Végül bekísért a szobámba (a képeket másnap reggel készítettem):
Ekkor már semmi, de semmi más vágyam nem volt, mint egy kiadós zuhanyozás (ismeritek azt az érzést, amikor már ég a lábatok a cipőben?). Bementem a gyönyörű fürdőszobába, ahol mi fogad? Ez:
Angolul nem tudóknak: Ha meleg vizet akarsz, folyasd 25 percig, mivel az épület igen régi, sokáig tart, míg felmelegszik a víz.
Na jó, nem ragozom sokáig, a 25 perc szerencsére erős túlzásnak bizonyult. Lezuhanyoztam, fogat mostam, beestem az ágyba, és azonnal elaludtam. Úgy 23 óra lehetett.

Az elkövetkező két órában háromszor ébredtem fel: először Claudiától, majd Barbarától jött meg a válasz-sms Lars telefonszámával, majd Lars hívott fel, hogy meghallgatta, amit a hangpostára mondtam, és aggódik, hol vagyok, és hogy tud segíteni.
Hát köszike. Hagyjál aludni, az például elég jó segítség :-D

Másnap reggel összetörve ébredtem, és röhögve hallgattam a főnökömet: Az első vonatot lekéste, mert a "20 bis" vágányról azt hitte, hogy az a 20-as. Nem az volt, hanem a 18-ashoz hasonlóan egy külső plusz vágány - aki ezt nem tudta, az mind lekéste a vonatot. A második vonat Ciampinoban lerobbant, a pár száz utassal közölték: ennyi volt, mindenki menjen tovább, ahogy tud. A főnököm taxit fogott, ami a villa bejáratáig vitte. Ott kifizette a taxit, ami elporzott, ő meg becsengetett... Őrház... Neki is a sok kilométeres kerülőt ajánlgatták :-DDD Mire fogta magát, kiment a látótávolságból, és bőröndöstül, laptopostul átmászott a falon :-DDD

Az már csak hab a tortán, hogy a második nap estéjén, tök véletlenül (!) tudtam meg, hogy a villában a csapokból nem ivóvíz folyik. Legalább nem volt titok többé, mitől fosok... Azt ki tudják írni öt nyelven, mit csináljak a törölközőkkel, ha azt akarom, hogy kicseréljék - de hogy a csapból folyó víz nem iható, ellenben a hűtőszekrényben ingyen van az ásványvíz, nos, azt nem tudták kiírni... Azt se tudtam, hogy van hűtőszekrény... Számomra az az íróasztal szekrénykéje volt, ami nem érdekelt.

Szóval, gyerekek, az a nagy harci helyzet, hogy ezek a pár napos olaszországi látogatások csodálatosak, de élni azért mégis a Kockafejűek Országában szeretnék továbbra is, ahol a kijáratokat jól látható tábla jelzi, a vonatok létező vágányokról indulnak, és a középületekbe a főbejáraton lehet bemenni. A két perc az két perc és nem tizenöt, a jegyeket lehet érvényesíteni, mivel passzolnak az automatába, és ahol négy jegyárusító automata van, abból maximum egy rossz, de azt is hamar megjavítják... Igaz, nem puszival búcsúzunk el a vonaton öt perce megismert útitársunktól, és a 16. századi villákat múzeumnak hívják, nem pedig kongresszusi központnak, és nem nő a kertben kamélia, vannak tehát még hiányosságok, de azt hiszem, ennek ellenére maradok :-D
6 Comments
 
 
Add Comment
 
 
Munkatábor volt. Mikor a szüleim elmentek, azt hittük, Apuval nagyjából megcsináltuk, amit akartunk, már csak az utolsó simítások vannak hátra.
Muhaha.
A háromnapos munkatábort követő utolsó simítások két napig tartottak. De nem gyengén.
Hogy tudjátok, miről beszélek: a mi telkünk meglehetősen idióta formájú, a kapu után van egy háromszög alakú terület, a két oldalán tujasövénnyel, utána következik egy jó hosszú út, majd az a téglalap, amin a házunk áll. A képen ez a bekötőút látható, baloldalt pedig a háromszögben parkol az autó.
Apuval és Kakuccal három napon keresztül azon küzdöttünk, hogy az út mellett legyen egy lámpasor (a képen már rajta van :-D), amit mindkét végén egy-egy mozgásérzékelő tud bekapcsolni, valamint a házból ezzel párhuzamosan menjen ki az áram is a háromszögbe. Ez egyszerűen hangzik, azonban számos buktatója van. Illetve volt. A Hornbach áprilisi bevételének jelentős hányada tőlünk származik... Hol a beton bizonyult kevésnek, hol a mulcs vagy éppen a szilikon fogytt el (vagy bizonyult beszáradtnak, a felbontatlan tubusban!), máskor kiderült, hogy a külső konnektorállványhoz nem adtak csavart - no és a locsolórendszer ügyében is futottam pár kört. De arról majd később.
Az első képen (alább) látható az a sáv, ahova a lámpákat raktuk, meg ahova a két kábelt fektettük le. Baloldalt látszik az a betonrámpa, amivel Kakuc a kábeleket fedte be, mert a biztonság mindenekfelett. A második képen láthatjátok, milyen kis betonállványra szereltük a lámpákat. Sajnos a betonállványok töredeztek, és nem bírták, amikor beléjük mélyesztettem a fúrókalapácsot. Így aztán a többségüket kétszer kellett zsaluzni és betonozni, másodjára a tipli köré tapasztottam a betont, hogy ne kelljen fúrni... A harmadik képen látható az egyik probléma a sokból: egy darabig egy rémesen ronda beton támfal választja el tőlünk a szomszédot, máshol pedig semmi (oda ágyáselválasztót kellett beültetnünk). A házhoz legközelebbi részen egyébként méretes cölöpökkel a helyükre gányolt betonlapokból áll az árok határa, csak hogy ne már kétféle legyen, legyen inkább három :-D Ezekről nem mi tehetünk, a mi telkünk tíz centivel a téglavörös határolólap után végződik.
Sok-sok gondunk volt, de mindent megoldottunk szép sorban. Például a mozgásérzékelő tartóoszlopához nem kaptunk kupakot (az eső ellen védendő) - egy szivacsot vágtam méretre és tömtem bele, arra nyomtam fekete, rugalmas szigetelő polimert. Vagy az egyik lámpánál hiányzott a tömítés. A villanyszerelés amúgy is rémálom volt az apró helyre hármasával betuszkolandó szörnyen merev vezetékek miatt, sokat mélyült a sírom. De megérte. Ilyen a majdnem kész állapot:
(A kerítés is a szomszédé, ronda, tudom.)
Még majd kell venni mulcsot is, a határolólapok szintjéig szeretnénk feltölteni az árkot. Nem volt elég a hat zsák (240 liter). A fene gondolta volna.
A mozgásérzékelő, az áramkiállás és a legutolsó lámpa:
A beton majd nem fog kilátszani, betakarjuk földdel (a kinti részen), illetve még több mulccsal (az út mellett). Nem tudom, miért látszik a képen ferdének az oszlop. Nem ferde. Vízszintezővel mértük ki. És a lámpával is párhuzamos.

Volt még más is. Felszedtem a tavaly, a legnagyobb sárban (még nem volt füvünk!) letett tujalocsoló ködslagot, lesuvickoltam, leellenőriztem a lyukakat rajta, a betömődötteket újraszúrtam, majd az egészet a kinti sövényhez telepítettem, mert azok a tuják gyakorlatilag nem jutnak vízhez, és ennek megfelelően is néznek ki. Kapott a rendszer egy időzítő órát is, egyelőre másnaponta egy óra hosszat megy neki a víz, aztán majd meglátjuk.
A benti tujasorba egy új slagot húztam be, nem a földre, ahol az eddigi volt, hanem az alsó ágakra.
Dolgunk végeztével kint üldögéltünk a teraszon, macskástul, gyerekestül, és élveztük a szép délutánt (vagy koraestét inkább)! Hullák vagyunk :-)

De kedden bográcsozás a magyarokkal a Lehnitzsee-nél, szerdán pedig hova utazom? NA HOVA?! Aaaaaaaaaaaaahmmmmm... Rómába, bizony!
Add Comment
 
 
Kéne most már mesélnem róla, különben elmarad, és azt nem szeretném... Leírom mondjuk, hogyan telt egy napom.

Reggel fél hét és hét között felkelek az ágyacskámból, kibotorkálok az ekkor még üres fürdőszobába, és intézek egy kis cicamosdást meg fogmosást. Utána visszasüllyedek a paplan alá szenderegni még egy kicsit.
Hétkor ébresztő... Előkapom az éjjeliszekrényre előkészített finom hideg kávét, belerakok egy kávétejszínt, és teljes komfortban megiszogatom. Negyed nyolcra a gyerekek lerohannak a kertbe reggeli tornára (nekik kötelező, höhö, a felnőtteknek nem), én addig lassan éledezek, dumálunk a szobatársakkal, míg végül bebootolok nagy nehezen.
Háromnegyed nyolckor zászlófelvonás, napi program ismertetése. Régebben ezt a programot is előszeretettel hanyagoltam, de aztán ugye tavaly ezek engem felavattak cserkésszé, és azóta nincs pofám nem zászófelvonni :-D
Nyolckor reggeli. Lóhalálában bezabálok, majd megyek segíteni előbb az osztásnál, utána pedig az elpakolásnál. Ez a hét második felére kezd érdekes lenni, mert addigra 140-en vagyunk. Az elpakolás az ételmaradékok, tálalóedények és edények, poharak, evőeszközök leküldését jelenti, bő félórás (néha hosszabb) program.
Kilenctől munkacsoportok, 2,5 órán keresztül. Én természetesen a faragócsoportban segédkezem Tóni bácsinak: 16 kamaszgyerek felzúdul a csűrbe, és szikeélességű késeket vesznek a kezükbe, kell oda a két felnőtt: mutatni, mit és hogy kell, mit ne, majd sebeket ellátni - volt egy kislány, aki nyolcszor vágta el az ujját. De nem csüggedt, faragott tovább :-D
Fél tizenkettőtől a gyerekeknek egyéb program (énektanulás, előadás, mittomén), nekem végre magány a pajtában, bő egy óra hosszat a saját munkadarabommal is foglalkozhatok.
Háromnegyed egykor loholás a konyhára, terítés levezényelése a soros csapattal. Én mindig soros vagyok :-D Ebédnél segédkezés a tálalásban, közben pult alól állófogadás keretében ebédelés.
Ebéd után elpakolás, erre általában hárman-négyen vagyunk, kell is ennyi.
Háromig ismét enyém a világ, csendespihenő, természetesen a pajtában faragok.
Háromtól fél hatig munkacsoportok. Tizenhat, a délelőttinél kisebb kamasz. Közben a délelőtti faragók a csűrben néptáncolnak - az oktató nem örül, ha néha felsivít nálunk a köszörű...
Vacsoráig a gyerekeknek kötelező program, nekem Hawaii :-D Úgysem találjátok ki, mivel töltöm :) Vacsoránál ételosztás, majd elpakolás... A szokásos.
Este tábortűz (mécsesekkel a csűrben) és zászlólevonás, időnként egyéb programok, néha összevissza kevergetve az időben. A zászlólevonáson részt veszek, a többi programot a pajtából, alkotás közben élvezem. Általában a tábortűz ideje alatt sort kerítek egy zuhanyozásra, mivel olyankor az egész tábor a csűrben van, nem utópia egy szabad zuhanyozót találni.
Fél tizenegykor bekészítem a reggeli kávét: vízbe instant kávé belezutty, édesítő utánaküld.
Beleesem az ágyba, filmszakadás, jóccakát.

Ahogy közeledik a húsvét, ez a program egyre inkább módosul:
Nagypénteken a délutáni faragás helyett áhítat a csűrben (az utóbbi két évben a katolikus pap helyett egy fiatal, tüneményes református lelkész házaspár jön, akik a kötelező körökön túl is több programot szerveznek, méghozzá annyira klasszul, hogy megszakad a szívem, ha jövőre nem tartanak velünk - amire sajnos van esély, mert a gyülekezetük nem örül, hogy egyedül maradnak pont húsvétkor).
Nagyszombaton már az utolsó simításokat végzi mindenki a munkadarabon, majd elpakoljuk a munkacsoportokat, nincs tovább. Na nekem azért persze van, mert két kisasztal, egy fényszóró meg a szükséges eszközök egy egyszemélyes műhely keretében berendeződnek a sarokba, a pajta többi része azonban átlényegül kocsmává az esti táncházhoz.
De előbb még körmenet (mindenki népviseletben, a lányok pántlikás frizurával), utána ünnepi istentisztelet a táborral szomszédos kis templomban. Ezt kihagytam, mert sürgős migréneznivalóm akadt :-(
Körmenet után óriási ünnepi vacsora: kalács, sonka, töltött tojás, bor, után százféle torta, nyögés :-D
Éjszakába nyúló táncház. Mindenki vigad, én meg szomorkodom, hogy ennek a tábornak is mindjárt itt a vége.
Vasárnap mindenféle húsvéti program, istentisztelet, előadások, éneklés. Én faragok ezerrel, hogy estére készen legyen az óra.
Este táncház és bemutatók: Mindenki megmutatja, mit tanult a héten. Ilyen tánc, olyan tánc, hangszerek, népdalok. Mi, felnőtt cserkészek kiszökünk a vigalom közepette, és egy nagyon szép eljárás keretében csendesen felavatjuk D.-t cserkésszé, ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt engem.
Én egyre szomorúbb vagyok. Az utolsó tábori este.
Hétfőn reggel felkelés, zászlófelvonás, locsolkodás. Minden fiú külön elmondja jó hangosan a versikéjét, aztán kifúrt dugójú ásványvizes üveggel végiglocsolja a sikítozó lányokat, akik nem menekülhetnek el, pedig szeretnének :-)
"Nekem is van locsolóm, nem kölni van benne. Ha én azt most elővenném, nagy sikoltás lenne!"
Zászlólevonás.
Búcsúzkodás. Könnyek.
Vége. Megint vége.
1 Comment
 
Tábor 15/04/2012
 
Essünk neki :-)
Mivel ez a hatodik regőstáborom volt, eléggé sokmindent leírtam már.
Nézzük meg először, milyen helyen is laktunk. Az épületegyüttes egy régi (mondjuk: ŐSrégi), háromemeletes kőépületből és egy újabb, hosszú faházból áll. A lányokat általában a kőépületben szállásolják el, a kisebb fiúkat a faház lakásaiban (földszinten óriási nappali, fürdőszoba, wc, az emeleten három sokágyas szoba), a nagyobb fiúkat pedig a padláson: matracok, tömegszállás :-)
Idén kegyeibe fogadott a sors, a tavalyi borzasztó szoba után egy gyönyörű lakosztályt kaptunk! Tartozott hozzá egy konyha (amit természetesen csak fogmosásra használtunk) és egy előtér (ruháink és törölközőink tárolására, igen praktikus) :-)
A szoba nagy volt, világos és kényelmes. Aki netán hiányolná a karosszékeket, annak elmondom, hogy az este 11 és reggel 7 közötti időszakot töltöttük benne, értelemszerűen az ágyban, a fennmaradó időszakban be sem kukkantottunk.
A fürdőszobára az "elképesztő" jelző illik talán legjobban. Simán elfogadnám itthon. Mielőtt azonban hanyatt vágódnátok, azt is el kell mondanom, hogy az egész emeletnek (4 darab hatágyas szoba, az annyi, mint 24 ember) ez volt a vécéje, szóval azért ez levett a luxusból eléggé. Zuhanyból jutott még egy, de azt nem fényképeztem, ennek a poros nyomába se jön :-)
Alább mutatok két kevésbé luxus szobát, az egyiket használatba vétel előtt, a másikat tábor közben (tavaly az első képen láthatóhoz nagyon hasonló jutott, nyikorgós ajtóval és nyikorgós padlóval).:
Még a házról annyit, hogy tényleg ezeréves, de amit felújítanak benne, az fel van ám újítva. A bútorok, ágyak, matracok minősége kifogástalan, a függönyök, falfestések szépek és ízlésesek, a fűtés működik, és idén azt vettem észre, hogy bármelyik napszakban megyek a zuhanyozóba, mindig van melegvíz (ez például nagy haladás az eddigi évekhez képest - szerintem valamit bütykölhettek a kazánnal).
A lépcsőház:
Még egy kép, sötét és nem túl jó minőségű, de a csűrt mutatja, ami a tábori tevékenységek egyik középpontja. A csűr felett van a pajta, ott pedig a faragóműhely. Tavaly készítettem róla egy videót, az egy évvel ezelőtti bejegyzésnél megtaláljátok.
A napirendről majd máskor mesélek, most már szörnyen nyomaszt az adóbevallás :-(
1 Comment
 
Szorgalmas 15/04/2012
 
A regőstáborról majd máskor írok. Ha egyáltalán. Elég nehéz ugyanis leírni a leírhatatlant. Nagy szavak ezek, de tényleg így van: elmesélhetem én, hogy telik ott egy napom, de hogyan meséljem el azt, amikor Dóri kérdésére "...Anya, neked mi tetszett legjobban a regőstáborban?" azt válaszolom, hogy "az összetartás"? Nem beszélve a hangulatról: amikor lent a csűrben élőzenére gyakorolják a néptáncot, én meg közben fent a páholyban faragok - ebben csak az a vicc, hogy tévében, rádióban, modern környezetben sikítani tudnék a népzenétől. De egy csűrben kimondottan klassz.
Vagy amikor a bemutatóra készülő zene- és énekkar (táborlakó gyerekekből) azon morfondírozik, vajon miből fognak rájönni, ha a közönség ráadást kér (mert a cserkész nem tapsol), én meg szaladok a táborparancsnokhoz árulkodni, intézzen már valami egyértelmű "vissza, vissza!"-t nekik :-) (Intézett.)
Aztán ott van Sz. D., valahol ötven körül, most avatták. Engem kért meg, faragjak neki nyakkendőgyűrűt :-)) Faragtam is, gyönyörűt, ha már így megtisztelt.
Na de egyelőre ennyi elég, nézzétek meg, mit faragtam, alább pedig a bemutatóesten a fiatalabb korosztály tánca (Dórikám az ő Jánosával, úgy ám!). A második képen a saját két gyerekem van, aki esetleg nem ismerné őket.
És akkor a tegnapi szorgoskodásról :-)
Reggel kitaláltam, hogy a pillanatokon belül (kedd) érkező szüleimnek jobb lenne, ha a vendégszoba nem valamiféle raktárra hasonlítana, és riasztottam Kakucot, hogy pakolunk, és nyomás Spindlersfeldre a szeméttelepre. Összeszedtünk három vasvázas széket (pfuj, de utáltam őket, dögnehezek, és összevissza karcolják a padlót, minden csúszótalp leválik róluk), egy bazi nagy ősöreg monitort, egy rendkívül xar tévét, egy ezeréves írógépet és pár egyéb lomot - úgy nézett ki a kocsi, mintha költöznénk, de olyat ugye soha többé), majd az egész rakománytól megszabadultunk, finom érzés volt.
Előtte még összeszereltem a komposztálót, hogy mire hazaérünk, Dani le tudja nyírni a füvet (le is nyírta a drága).
Aztán fogtuk a pénteken érkezett nyolc tujából hatot, és beültettük az északi oldalra. Ezennel lezártnak tekintjük a THSZ-szel fennálló ügyeinket. Két tuja ment a ház előtti oldalra, ahol hiányos (volt) a sövény, és kilátszott a szomszéd építési törmeléke. Most már nem látszik ki, máris sokkal szebb az összkép (a hat tuja meghosszabbításában láthattok egy téglafal-maradványt és egy sufnit, annak a tövében van a sok törmelék. Hálistennek legalább nem a földben, abból már elég volt).
Utána én még maradtam a kertben, elkészítettem a pünkösdirózsa-ágyást (most ahogy látom, az egyik oldal kicsit megsüllyedt, lehet máris javítani...). Igyekeztem úgy csinálni, hogy talajszinten maradjon, könnyű legyen mellette füvet nyírni. Egy bordó, egy rózsaszín és fehér cirmos kerül bele. Jó lenne, ha már idén virágzana, imádom ugyanis.
Maga a fű egyébként álomszép lenne, mert tömör, smaragdzöld és erős, de nemrég adtam a szelektívvel a tyúkhúrnak, ami mostanra elkezdett fonnyadni és sárgulni. Emiatt az összkép most éppen nem a legszebb, de persze hosszútávon jó lesz.
A munka végeztével kitalicskáztam a földet a szemben levő prérire, összepakoltam a kertben, meglocsoltam a tujasort, visszaállítottam az autóban az üléseket, és visszapakoltam, aminek ott a helye, majd bejöttem, és előkészítettem a vendégszobát, felszereltem a szanaszét hentergő tükröt a falra, most egészen úgy néz ki, mint egy szoba, nem pedig lomtár...
Még szorgoskodtam egy darabig: a viskóból behordott ősrégi, örökölt, ronda, NDK-s, azonban FA székekre csúszótalpakat szereltem, és behordtam őket a házba. Többé nem kell a padlóért reszketni. Utána még szerelgettem ezt-azt, rendezgettem, és máris este lett. Nem kellett altatót bevenni :-)
(Ma sem kell, mert adót vallok be. Brühühű, utálom.)
4 Comments
 
Életjel 10/04/2012
 
Voltunk regőstáborban. Szokás szerint csak szuperlatívuszokban tudok róla szólni - de majd egy másik posztban :-) Egyelőre csak jelzem, hogy megvagyunk, már ki is aludtam magam (másfél óra rögtön a megérkezés után a kanapén, aztán további 12 a puha ágyikóban).
Add Comment
 
 
Amiket most írni tudnék, nem tűrnek nyomdafestéket.
1 Comment